Emlékezzünk József Attila

születésnapjára 

a  Költészet Napján!

A Költészet Napját

1964 óta minden évben április 11-én,

József Attila születésnapján tartják Magyarországon.

Homonnai Nándor:

József Attila portréja 1924 körül

 

József Attila

mindennapos táplálékunk lett;

a hatvanas évek óta éppúgy

„a” költő"

szinonimája számunkra,

mint valamikor Petőfi volt.

Nyughatatlan, megállapodásra

képtelen szelleme,

politikai fordulatokban gazdag életútja,

kétségbeesésbe torkolló szeretetvágya

s a maga tökéletes csődjének

könyörtelen megvallása

és a végső konzekvencia vállalása még prózai korunkban is

erőteljesen hat a képzeletre

- ennyi esendőség

mindenkit lefegyverez.

Nem sok költőnk van,

akinek személyes sorsa,

 

művészi teljesítménye ilyen mértékben föltételezi és magyarázza egymást.

 

  Talán éppen ez a nagyvonalúan ránk hagyatkozó gesztus,

a személyiség kényszerű és ugyanakkor önkéntes kiszolgáltatása az,

amely annyira csábítóvá tette írói

és politikai mozgalmak számára

e költészet kisajátítását,

saját ideologikus igényeikhez való igazítását.

 

Egyik mai értelmezője abból kiindulva jut hasonló eredményre,

hogy József Attilának személyes élménye volt a fő esztétikai művében

„világhiány”-nak nevezett állapot

megélése:

apátlan-anyátlan árvaként elveszítette saját, eredeti világát.

 

Az új pedig

(ahová szociálisan emelkedett)

számára mindvégig

földolgozhatatlan maradt.

Mindenekelőtt a tradícióhiány okozta bizonytalanság magyarázza gyakori váltásait és visszakanyarodásait,

azt, hogy „művei nem egyenesvonalú fejlődés lineárisan egymásbakapcsolódó láncszemei,

hanem

- igazodva mindenkori élethelyzetéhez -

az aktuális ellentmondások változó formájú és szerkezetű kiegyensúlyozásai”

(Lengyel András).

Ezért József Attila pályáján a szakasz-határok elmosódottabbaknak tűnnek,

mint más költői pályák esetében.

Sok értelmező hajlik rá,

hogy legfeljebb korai

és érett korszaka különböztethető meg.

A kortársak viszont megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak

a húszas-harmincas évek fordulóján írt

„osztályharcos” verseinek

(mindenekelőtt az 1931-es,

már a címével is provokáló Döntsd a tőkét,

ne siránkozz kötet anyagának),

s a korábbi és későbbi költészetét megkülönböztetve három periódusról beszéltek.

S akad olyan elemző is,

aki külön egységnek fogja fel

József Attila utolsó verseit.

Újabb szemléleti fordulata:

a Medvetánc kötet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1934 végén jelent meg József Attila válogatott verseinek gyűjteménye,

melynek eredetileg tervezett címét

(Tiszta szívvel)

utóbb Medvetáncra változtatta.

Korábbi köteteinek anyagát erősen megrostálta,

ellenben hozzávette

a Külvárosi éj

című kötet megjelenése óta írt verseit

 köztük olyanokat, mint a

Téli éjszaka (1932),

a Reménytelenül (1933),

az Elégia (1933),

az Óda (1933),

az Eszmélet (1934)

és a Mama (1934).

Ez az első és utolsó verseskönyve, mellyel életében átütő sikert aratott.

Már a kortársak között akadt, aki érzékelte,

hogy e kötetével József Attila a magyar költészet élvonalába emelkedett.

A Medvetánc

újabb szemléleti fordulatot

képvisel József Attila pályáján.

Ha most az 1933-as év lírai termésének egy-két darabját is

ide soroljuk, nem járunk el önkényesen,

mert ezek

hangulatukban és felfogásukban közel állnak

a Medvetánc-kötetet jellemző életérzéshez, létértelmezéshez.

Példaképpen a Reménytelenül című vers (1933) önállóan is megálló

első részére hivatkozunk

(címe: Lassan, tünődve),

melyet számos értelmezője

az egzisztencializmussal rokonít.

A korszak két kiemelkedő,

az életműben is egyedülálló alkotása

 

az Óda (1933)

és az Eszmélet (1934),

jelentőségükkel maga a

költő is tisztában volt.

A harmadik fontos mű,

amely már

József Attila

következő korszakára

nyit ablakot, a Mama című verse (1934).

 

 

József Attila

MAJD MEGÖREGSZEL

(1936. november)

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék,

melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz.

Fönn aranykeretben áll ifju képed.

Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben:

Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el.

Én fájlalom,
hogy nem felelhetek,

ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

 

 

József Attila

Budapest, 1905.04.11-

Balatonszárszó, 1937.3.)

posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárva gyermekkora tele volt lemondással, felnőttként szembesült

a meg nem értéssel és öngyilkossága körül is találhatóak ellentmondások.

A Szegedi Tudományegyetemen tanárnak készült, de a Tiszta szívvel című verse miatt kirobbant jobboldali tiltakozások eredményeként Horger Antal professzor eltanácsolta a tanári pályától.

 

Ezután nyugati egyetemekre iratkozott be: Bécsben hallgatott előadásokat, majd Párizsban

a Sorbonne-on tanult.

Közben megismerkedett az akkori német és francia költészettel, és tökéletesítette nyelvtudását.

 Zaklatott magánéletét azonban érzelmi válságok, szerelmi reménytelenségek terhelték, és az ehhez társult rendszertelen életvezetése oda juttatta, hogy összeomlott az idegrendszere.

A zavaros elmeállapotú költő a balatonszárszói vasútállomáson egy vonat alá került és szörnyethalt.

Mindössze harminckét évet élt,

az Ady Endre

utáni magyar költészet legjelentősebb alakja.

 Műfordítóként a szomszéd népek kortárs lírájával foglalkozott és értékesek

Villon-fordításai is.

 

 

A műfajiság problémái József Attila költészetében:
A tTiszta műfajiság felbomlásának kezdete egyszerre függ össze a romantika korában az egység szétesésével, és mintegy utolsó kísérletként az egység, az egész, a teljesség megragadásának igényével.

 

A tiszta műfajiság felbomlása azonban megfordíthatatlan folyamat volt,

s az avantgárd esztétikájában

és költői gyakorlatában véglegesen eltűntek

a műfaji határok.

József Attila egyik legfontosabb emberi és költői törekvése a szabadság és a rend antitézisének feloldása

egy lehetséges harmónia jegyében.

 

Ennek poétikai vonatkozása az a kísérlet, melyet a hagyományos és tiszta műfajok visszaállításáért tett.

Ez a törekvés tükröződik reprezentatív

 

versei egy csoportjának címadásában is.

 

 
Műfajelméleti szempontból

József Attila

a schilleri elelmezést követi:

eszményt és valóságot állít szembe egymással.

Ez az ütköztetés jelenik meg

a vvevers képi világában,

az ellentétpárokban, az egymás mellé rendelt mondatok

egymást kizáró gondolati tartalmában,

az oximoronban (pl.: kopár öröm). Gondolati szinten az ideál az elképzelt jövő, a reál a jelen, a valóság, melyből – s ez adja a vers elégikus, melankolikus, lemondó hangulatát –

nem születhet meg a jövő.

A lírai én magatartása

– mint oly sok nagy

József Attila versben –

a szemlélődés.

 

Viszonya a tárgyához éppen

ebből fakadóan kettős.

A kívülállás, mely lehetővé teszi a

 

tárgy pontos számbavételét,

 folyamatának legfontosabb kérdését

teszi fel.  az elme vizsgálódásán a megtaláltazonosság ódikus hangneme válMikor önmaga eredetére kérdez rá.

Az önmeghatározás ismételten kettős kifutású.

Az értelmi, logikai sík tagadja az

ürességgel és a hiánnyal való azonosulást,

az érzelmi vonulat túllépve az elme

vizsgálódásán a megtalált

azonosságát hangsúlyozza.

Ezzel függ össze az utolsó szerkezeti

egység hangnem- és műfajváltása.

A lemondó, fájdalmas hangulatot a

megtalált azonosság

ódikus hangneme váltja fel.

 

Óda (1933.):

A műfaj két legfontosabb

alkotás-lélektani mozzanata,

az eleváció és az illumináció

fellelhető a versben.

 

A felütés sajátos és jellegzetes

József Attila-verskezdés,

a meditációs helyzetet teremti meg.

 

A helyzet egyúttal képi szinten

is jelzi a felülemelkedést,

a dolgokra, érzelmekre,

világra való rálátás lehetőségét.

 

Az első egység József Attilától

szokatlan módon egy

otthonias, bensőséges,

meghitt világot és hangulatot tár elénk.

 

Egyúttal előrevetíti a vers egyik legfontosabb gondolatát az öntudatlan emlékezés révén:

 

ember és világ, ember és természet ellentéte feloldható, az egység

és harmónia megélhető.

 

A második egység elemi erejű felkiáltása után a hangsúlyos helyen elhelyezett oximoronok révén

 

(a távol közelében, édes mostoha)

 

szintén a világban fellelhető ellentétek kiegyenlíthetőségéről szól.

 

A szerelmi érzés képes betölteni és humanizálni a világot.

 

A harmadik egység első versszaka

a szerelmes versek jellegzetes költői

megoldásával hasonlatsorozattal

próbálja érzékeltetni és kimondani

 

az artikulálhatatlan érzelmet.

 

Az anaforikus szerkezetben

 

a hétköznapi, konvencionális

hasonlatok váltakoznak a meghökkentővel és eredetivel.

 

A második versszak a szerelmi érzés

természettudományos

törvényeken alapuló magyarázata.

 

A harmadik versszakban az összes

 

érzékelési terület a kedves alakját idézi.

 

Az állandóság és változás nehezen

megragadható törvénye érzékletessé

válik a szerelmi érzésben.

 

A 4. egység az emberi biológikum,

 

az anatómia példáin keresztül szól az

 

emberi test csodájáról,

 

a mikro- és makrokozmosz egységéről,

 

az egyéni és társadalmi–szociális

 

létezés harmóniájáról.

 

Az ábrázolás funkcionális naturalizmusát

oldják és átlényegítik a szakrális

kifejezések, illetve rájátszások.

 

 

Az 5. egység nehezen értelmezhető

 

módon szól a létezés esetlegességéről

 

és a törvény bizonyosságáról.

 

Hogy mit takar a két fogalom, az nem is

 

annyira a versből, mint talán

 

az életmű egészéből magyarázható.

 

A zárójeles hozzátoldás a

megvilágosodás képi ábrázolása révén

egyszerre utal vissza az átélt,

megtapasztalt élmény elementáris

erejére, de arra is,

 

hogy ennek nagysága egyszeri

 

és megismételhetetlen,

 

s ennek hiánya ezentúl rávetül

 

a lírai én életére.

 

A Mellékdal a maga népdalszerű

egyszerűségével a megélhető szerelem

élményét villantja fel,

 

ellentétben mindazzal,

 

amit a meditációs folyamat révén

 

a lírai én megtapasztalt és átélt.

 

Ebben az értelmezésben műfaji

szintézisről van szó:

 

az óda emelkedettségét

a dal egynemű

 

élményvilága elégiává minősíti át.

 

 

A Dunánál (1936.):

Forrás:internet;

http://magyar-irodalom.elte.hu;

Bejegyezte: Szőke Sándorné Operátorunk

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia