Giese Piroska 

és

Vitkó Mónika

kerámiaművészek

"Képzelet és valóság" Kiállítása 2012.04.04-től 04.30-ig látható az

Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központban

Giese Piroska,

budakeszi művésznő és barátnője,

Vitkó Mónika közös kiállítását Dévényi János festőművész,

a Keszi-Art elnöke nyitotta meg.

„A néphagyományok feltárása egyáltalán nem szakmai ügy. Fontos feltétele ez a nemzeti önismeretnek, létezésnek, az emberiség közös kulturális kincsestárához való méltó hozzájárulásnak” – idézte Kós Károly szavait Dévényi János, a Keszi-Art egyesület elnöke, akinek nyitóbeszédét az alábbiakban olvashatják:

Megnyitójában megemlékezett a keramikus mesterségnek az agyaggal, mint anyaggal történő állandó, meg-megújuló küzdelméről, melynek eredményeként a tárgyak tűzben fogannak.

"Két önálló karakterű, szuverén alkotói elképzelésekkel rendelkező kerámiaművész lépett szövetségre egymással, hogy Képzelet és valóság” címmel megrendezzék ezt a kiállítást.

A két fogalomban rejlő ellentmondás, a szellemi és materiális tényezők paradox, de személyes szinten feloldható metszéspontjához vezet bennünket.

Filozófiai megfogalmazásban tehát a kétféle létforma találkozási pontjában a művész teremtő képzelete áll, amely a személyes alkotás lélektanába enged bepillantást.

A művek − lényegüket tekintve − elsősorban a fantázia világában születnek meg, majd sokféle előkészület, öntörvényű módszer és terv alapján az anyagból (agyagból) a műhelymunkák meghatározott fázisain keresztül valósulnak meg.

A vázlatból-tanulmányból kiindulva, kitartó, következetes munkával, a végső megvalósulás szakaszában megszületik a műalkotás, amely immár a valóság szerves részévé válik, és megkezdi önálló életét. A képzeletben létrejött tárgy az alkotás hosszú folyamatában átlényegül, és a földi világban anyaggá nemesedik.

A természeti és fizikai valóság pedig visszahat, és megtermékenyíti a képzelet világát, amely így visszacsatolva zárja a kört a fenti, szellemi és a lenti, anyagi világ között.

Az alkotóművész lelke, − amely ezt a belső feszültséget nyugtalanságában és tenni akarásában hordozza − a teremtés mozzanatát sem nélkülözve, a vajúdás stációin keresztül létrehozza a műalkotást.

Hogy valójában mi a művészet, ezen el lehet filozofálni, de egy bizonyos: az emberiség története elképzelhetetlen művészet nélkül.

Hogy ez pontosan hogyan és miként történik, senki sem tudja, csődöt mond a pszichológia és a tudomány, de a művészet folyamatos megújulásban él és működik.

Katartikus érzés ez a művész és a szemlélő számára, hiszen az anyag tökéletesen hordozza az említett lelki-szellemi rezdüléseket és belső gondolatokat. Ahhoz, hogy a mondanivaló érezhetően „átjöjjön”, ahogy ezt manapság mondani szokták, tisztában kell lenni a mesterségbeli alapkövetelményekkel, szakmai-technikai jártassággal, kellő felkészültséggel kell rendelkezni, és ismerni illik a tartalom és forma törvényeit, a személyes kifejezés korlátlan lehetőségeit.

Rövid pályakép a kiállító művészekről:

Vitkó Mónikát, keramikust mindig is érdekelte a kézművesség, a fazekasság, az ősi kultúrák üzenete. 2001-ben a Dr. Kresz Mária Alapítvány fazekas műhelyében kezdte el tanulmányait, és hamarosan magával ragadta őt a képlékeny, formálható anyagban rejlő önkifejezés lehetősége, a műhelyben zajló örömteli munkás élet; megfogta őt a mesterség tisztelete, és a tanítás szeretete.

2001-ben szakvizsgát tett, majd egy év múlva szakoktatói képesítést szerzett a Hagyományok Házában, később magántanár segítségével képezte magát tovább. Megismerkedett a figurális kerámiával, a bronzkori edények arányaival, formavilágával, és részletesen tanulmányozta Afrika törzsi-művészeti emlékeit, a dél-amerikai indián kerámiákat.

Néhány éve bekapcsolódott egy baráti keramikus társaság tevékenységébe, amelyet volt tanára, Hadikfalvi Andrea vezet. 2011 óta tagja a BUKET-nek, a (Budai Képzőművész Egyesületnek). Fontosnak tartja a hagyományok ápolását, megőrzését és továbbadását.  Szakmai tudását a gyermekekkel és a felnőttekkel egyaránt szívesen megosztja. A kiállításon szereplő, csigavonalakból komponált, tűzarany színben tartott raku sorozatát és a virágmotívumokra épülő színes kerámiáit emelném ki.

Giese (Bóka) Piroska keramikus Budapesten született,

az ELTE természettudományi karán fizikusként végzett. Tudományos pályafutása során több országban, a Szovjetunióban és Németországban hosszú éveket töltött el, különböző nemzetközi projektekben dolgozott.

A számítástechnika területén doktori fokozatot szerzett, 1981-től az MTA Központi Fizikai Kutatóintézet főmunkatársa lett, ahol jelenleg is külső munkatársként dolgozik.

A kerámia iránti vonzalma régi keletű, de valójában 2000 óta foglalkozik ezzel az ősi tevékenységgel. A mesterség rejtelmeibe Vitkó Mónika vezette be, és segítségével került egyre közelebbi kapcsolatba vele. Jelenleg Budakeszin a Mezei Mária Művészeti Iskola ad keretet és lehetőséget az együttes műhelymunkára. Örömet és kikapcsolódást jelent számára a sokoldalúan formázható agyag. Munkáin hagyományos technikát, kézi megformálást és díszítést alkalmaz. Használati edények és dísztárgyak mellett elkészítette a női szerepeket és az emberi kapcsolatokat megjelenítő kisplasztikáit. Szívesen foglalkozik mázas és raku technikával, különböző fali kerámiák elkészítésével.

Érdekli a nonfiguratív, geometrikus jellegű ábrázolási mód, amelynek dekoratív megjelenését egy sorozatban dolgozta fel. Több önálló és csoportos kiállítása volt, a teljesség igénye nélkül: 2009-ben Budapesten a Polgárok Házában, 2010-ben Budakeszin, a Művelődési Központban és 2011-ben Budakeszin, a Kálvin Teremben volt önálló kiállítása.  Aktív tagja a BUKET-nek, a Budai Képzőművész Egyesületnek. Zenei témára komponált kerámiái közül engem a Vivaldi tiszteletére készített munkája fogott meg.

Alapító tagja és titkára a 2012 márciusában megalakult Keszi-Art egyesületnek, mely a Budakeszin élő és alkotó képző- és iparművészek érdekvédelmi egyesülete. A Keszi-Art fő célja, hogy kiállítási lehetőséget és fórumot teremtsen a városban élő művészek számára, mellyel szeretnénk a város képzőművészeti életét és kultúráját gazdagítani. Helyettes elnök: dr. Darkó Jenő történész kandidátus.

Vitkó Mónika és Giese Piroska szívesen alkalmazza a – Japánból származó – raku tecnikát, mely mintegy 400 éves múltra tekint vissza. A Kyotóban dolgozó Csodzsíró család a XVI. században új eljárást talált ki a teaszertartásokhoz használt edények készítésére. Az így készült tárgyak elnevezése raku, amely értelemszerű fordításban „a ráérő idő élvezete” jelentéssel bír. Napjaink keramikusai az 1950-es évek végén kezdték a technikát újraalkalmazni, amely egyre népszerűbbé vált. A kiégetett agyagtárgyat mázba kevert fém-oxidokkal vonják be, majd magas hőmérsékletre hevítik.

Az edényeket izzó állapotukban egy hosszú szárú fogóval kiveszik, majd föld-homok-szerves anyag keverékébe temetik, hirtelen lehűtik a tárgyakat, ettől előre nem látható, véletlenszerű eredménye lesz az eljárásnak. Az így keletkezett, redukálódott kerámiafelületek fémes változó színes felületei − azon túl, hogy egy jellegzetes hangulatvilágot teremtenek − mindig változó és izgalmas színeket produkálnak. Ettől lesz maga az égetési folyamat is izgalmas, várakozással teli, a kerámiák pedig, mintha önálló életet élnének, mindig megörvendeztetnek és meglepnek bennünket változatosságukkal, színükkel és egyediségükkel.

A kerámiaégetés a kemencében tehát a tűz misztériuma, az átváltozás a mulandóságból a maradandóságba, amely a földdel, a vízzel és levegővel együtt alkotja négy őselemként a világot. A négy elem szervesen, egymást kiegészítve együtt van a fazekasságban, a kerámiában, a mesterségben. A képlékeny, gyúrható agyag tele van vízzel, nedvességgel, amely nyomásra, érintésre, formázásra kiválóan alkalmas. A megformált tárgyak a levegőn elveszítik víztartalmuk nagy részét, és keményre száradnak. Száradás után a kemencében − több száz fokos hőmérsékleten − a tűzben kiégnek, és felveszik maradandó, időtálló, terrakotta formájukat. Ez a jellemző tulajdonsága teszi lehetővé, hogy akár több ezer vagy akár tízezer éves cserépmaradványokból következtessünk elődeink magas művészi színvonalú kultúrájára, és megcsodáljuk utánozhatatlan mesterségbeli tudásukat. Valóban, nem lehet túlbecsülni a fazekasság jelentőségét: az emberi kultúra a cserepekkel kezdődik.

Szabó Lőrinc:

Materializmus című versében ezt írja:

„Anyám az anyag, jóságos csoda:

Vacogott a fogam a szörnyű télben

És jött a szén, a hegyről jött a fa

S máglyára dobta testét

szótlan értem…”

Az elmondottakból kiderült már, hogy ez a kiállítás barátságból és szeretetből született meg, melynek habarcsa a hasonló érdeklődési kör, a közösen végzett műhelymunka, a művészet és a mesterség tisztelete és szeretete. Az alkotópárosnak már volt együttes bemutatkozása Budakeszin, a Mini Galériában. A maradandó értékek megtartása, a szépség és a harmónia megtalálása, valamint az anyag természetének megismerése motiválja mindkét művész tevékenyégét. Szeretik az egyszerűséget, szeretik a vidámságot, és a természet kiapadhatatlan szépségének gazdag tárházából merítik témáikat. Mindezt szép tálalásban, munkáikon keresztül közvetítik a számunkra. Ők adni szeretnének a tehetségükből, adni az életükből, adni a megélt csodákból, hogy mi legyünk gazdagabbak általa.”

A kiállítás megtekinthető április 30-áig az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központban.

Cím: 1012 Budapest, Attila út 93.

(Megközelíthető Metróval, 18-s 61-s Villamossal a Déli pályaudvartól a Vérmezőn keresztül gyalog, valamint az Attila útról az 5-s busszal)

Nyitva tartás: H, Sze, P: 9−16.30; K, Cs: 9−19 óra

Telefon: (1) 489-4900

Forrás:Balczó Kornélia, Budakeszi Hírmondó; Darkó Jenő; Dévényi János

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia