Az augusztus 20-án ünnepelt

I. István király

nemhogy háborút,

de csatát sem vesztett

harmincnyolc éves uralkodása alatt.

 

 

 

 

 

Hogyan lehetséges ez az ezredfordulós „rendszerváltás” zűrzavara közepette?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Igaz, hogy a keresztény királyok kiirtották a „pogány” lovasíjászatot?

Hadtörténeti összefoglalónkból az is kiderül, hogyan fogott ki a német uralkodón a magyar gerilla harcmodor.

Gerilla harcmodor és fegyverek

Szent István korában

Szent István koronázása

(mely amúgy – államalapító aktusként – nem is augusztus 20-ra esett, de ezt most hagyjuk)

és az 1000 utáni időszak minden szempontból radikális változásokat hozott a magyar nép életében.

 

A jogi, igazgatási és életmódbeli átalakulások mellett új irányt vett

a hadviselés is.

Két elég jó okunk van, amiért I. István uralkodása hadtörténeti szempontból érdemes a figyelemre:

• Királyaink sorában István rendkívül ritka módon nem hogy háborút, de csatát sem vesztett.
• A korszak késhegyre menő viták tárgya: mennyire „németesedett” el a magyar hadszervezet?
  
• Mennyire halt ki az „ősmagyar” harcmodor?
• 
  

Foglalkozzunk először az első állítással: nézzük, milyen kihívásoknak kellett megfelelni az államalapító uralkodónak!

Támadó háborúk

Az államalapításig a magyar nép több, kijózanító erejű vereségen van túl (Merseburg, Augsburg).

 

Utólag, nagyobb perspektívából azt is látjuk, hogy a Kárpát-medencébe íjfeszítő népként keletről érkezés, majd fényes győzelmek  után

bődületes bukás „modellje” elvileg nem kecsegtetett sok jóval

(ezt az utat járták a hunok és az avarok), vagyis nem lehet eléggé nagyra értékelni azt a diplomáciai munkát

(Géza fejedelem),

aminek köszönhetően az ezredforduló környékén viszonylagos külső nyugalom köszöntött a magyarokra.

Folytonos háborúktól szaggatva ugyanis nem ment volna a korabeli rendszerváltás.

István nem vezetett hódító hadjáratot; erre a lekötött energiák miatt szándék sem mutatkozott.

Ennek ellenére az első hozzá köthető hadművelet támadó: Koppány megtörése.

A hatalom megszerzéséhez megkerülhetetlen 997-es csatában a krónika szerint „mindkét oldalon sokáig és bátran” harcoltak, vagyis ádáz küzdelem lehetett.

 

Koppány feltehetően Somogyvárról indult el, a Balatont megkerülve látott a német származású fejedelemasszony székvárosa, Veszprém ostromához.

 

István Esztergomból érkezett ide az ütközetre.

Koppány legyőzésének ábrázolása a Képes Krónikában
(1360 körül készült)

Ezen a ponton lehet feltenni

az István–Koppány-viták örökzöld kérdését:

vajon mennyire értelmezhető ez a német vs. magyar összecsapásként?

 

Igaz, hogy a nyugati elemekkel teletűzdelt istváni sereg galád módon csapott le a színmagyar, ősei törvényét védő

Koppány csapataira?

A máig legnagyobb István-monográfiát jegyző Györffy György történész szerint az utóbbi kérdésre a válasz egyértelmű nem.

 

Györffy településnevekből arra következtet, hogy a mai Somogy megyénél jóval nagyobb kiterjedésű X-XI. századi Somogyot („Somogyországot”) már Géza egyfajta egészségügyi karanténba helyezte:

 

vagyis Koppány területét várakkal, katonai segédnépekkel és a törzsi katonaság falvainak sorával zárta körül.

 

Ugyan István testőrsége tényleg nehézfegyverzetű német katonákból állt

(a sereget is egy Vecellin nevű sváb vezette), ám a zöm, a sereg nagyja könnyűlovas magyar katonákból és az említett besenyő és kabar harcosokból állt.

 

 

Általában elmondható: az István mellé dinasztikus házassága miatt érkező nyugati haderő önmagában kevés lett volna a trónharcokban is, az azt követő honvédelemben is, és bár írott forrásunk nagyon kevés van, a hadi sikerekből arra következtethetünk, hogy megfelelően organizált, együttes csapásra képes vegyes haderő állt a király mellett.

István néhány éven belül megtörte az erdélyi Gyulák a Kárpát-medence keleti felén kiépített hatalmát, a fekete magyarok (kabarok) egy csoportja ellen pedig 1008-ban küldött sikeres hadjáratot.

Utóbbiról amúgy a győzelem tényén kívül semmit sem tudunk.

 

Az 1028 táján Ajtony ellen vívott küzdelem érdekes: ahogy Kristó Gyula leírja a Háborúk és hadviselés az Árpádok korában című könyvében, itt az István seregeit vezető Csanád a korai magyar harcászatban gyakran alkalmazott fogást,

a színlelt megfutamodást vetette be.

István saját kezdeményezésre összesen két külföldi hadjáratban vett részt.

Az egyik a német–lengyel fegyveres harcokhoz kapcsolódott: tétje a jobbára szlávok lakta Elba és Odera közötti terület, valamint az ettől délre eső Cseh- és Morvaország feletti uralom volt.

 

István érdeke Morvaország megtartásáról szólt; ez a terület 955-ig laza magyar fennhatóság alatt állt.

 

A király seregei viszonylag gyorsan visszafoglalták a Morva folyó völgyében található, korábban magyar kézen levő várakat.

A másik külföldi hadjárat a bolgár–bizánci ellenségeskedéshez kapcsolódik.

 

Ez István egyetlen olyan külországi háborúja, ahol bizonyosan személyesen is részt vett. II. Baszileiosz bizánci császár oldalán kapcsolódott a harcokba.

 

Egy közelebbről meg nem határozható helyen (feltehetően a mai Ohrid közelében) aratta a legfontosabb győzelmet 1015-ben.

 

Egy külországi forrás arról számol be, hogy István a konstantinápolyiakkal ellentétben nem vett részt a háborút követő fosztogatásokban.

Védekező és gerilla-jellegű háború

Az évtizedeken át felhőtlen német–magyar viszonyban István sógora,

a II. Henrik német-római császárnak 1024. évi halála idézett elő változást.

 

Az új uralkodó, egyszersmind az új dinasztia képviselője, II. Konrád agresszív külpolitikát folytatott, így a német–magyar kapcsolat fokozatosan romlott.

 

Több dinasztikus és diplomáciai konfliktus miatt 1029-től határvillongások vannak a mai Kelet-Ausztria területén.

Az erdélyi Gyula legyőzése a Képes Krónikában. Nyitóképünk is ennek egy részlete

 

II. Konrád Magyarországot alávetni hivatott hadjárata 1030 nyarán indult el.

 

Konrád seregének már a nyugat-magyarországi folyók természetes mocsarain és a mesterséges határvédő erődítményeken való átjutás is nehezen ment.

 

Ám amikor a Rábáig jutott, súlyos élelemhiány ütötte fel a fejét.

 

István eredményesen alkalmazta a felperzselt föld nomád taktikáját:

minden élelmet és eleséget elpusztított, elhordatott a német sereg útjából.

Konrád visszavonulásra kényszerült.

A fiatal magyar állam ellentámadási képességét mutatja, hogy Bécsig üldözték az ellenséget, a várost pedig be is vették. (Amúgy Bécs akkoriban szerényen erődített település volt, de ez akkor is komoly dolog.)

A határsáv eredményes védelmét, a II. Konrád megfutamodásához vezető taktikát Veszprémy László történész korai gerillaháborúnak nevezi.

Fegyverek és hadművészet

A legelején rögzített két pont közül most vegyük elő a másodikat:

 

„A korszak késhegyre menő viták tárgya: mennyire „németesedett” el a magyar hadszervezet?

 

Mennyire halt ki az „ősmagyar” harcmodor?”

 

Ebben a témában – hála az alternatív történelem művelőinek – rengeteg tévedés kering a köztudatban.

 

Van, aki szerint István tűzzel-vassal irtotta a régi kor maradványait és hagyományait, van, aki arról ír, hogy rovásírásos kódexekben öröklődött az ősi tudás.

Pedig nincsen szükség mesékre,

az adatolható valóság elég színes.

A korai történelmünk azért is érdekes,

mert a magyar az egyetlen nép, mely nomádállami rendszerét

nyugat-európai mintájú,

letelepült államisággal váltotta fel.

 

Más szavakkal:

az íjfeszítő, kerek sátor alatt lakó,

vándorló kultúra

sikeresen alakult át

stabil határok között élő,

latin írásbeliséggel rendelkező, államalkotó kultúrává.

 

A régészeti és írott források pedig arról tanúskodnak, hogy a változás a hadművészet terén nem volt annyira forradalmi, mint hinnénk.

Korábban a történészek a Géza- és István-kori haderőreform lényegét a szablya–kard fegyverváltásban látták.

 

A honfoglalás és a kalandozások korárának jellegadó közelharci fegyvere a szablya volt. A 60-70 centiméter hosszú, enyhén ívelt IX-X. századi szablya „éllel ejt sebet”, ahogy

 

Ekkehard barát az Erős kezű Valter történetében fogalmaz.

Az egykezes (egy kézzel forgatott) fegyver tömege nem érte el az egy kilogrammot. Rendkívül jól használható eszköz volt a gyorsan, taktikusan mozgó könnyűlovas egységek kezében.

A kezdődő keresztény térítéssel, majd István dinasztikus házasságával párhuzamosan sváb, majd bajor lovagok érkeztek az országba, így a Rajna-vidéki fegyvergyártó műhelyekben készült kétélű kardok is megjelentek.

 

Az egykezes lovagi kard persze nem volt ismeretlen: a kutatók szerint korábban hadizsákmányként jelen volt a fegyverforgató magyarok között.

 

Ez a fegyver – mely a szablyánál nehezebb, másfél kiló körüli volt – kissé eltérő vívótechnikát igényelt: ahogy Veszprémy László történész írja, a kétélű karddal víváskor a lovas fél kézzel vív, közben kinyújtott lábbal ül a nyeregben, a kengyelre támaszkodva, karját vállból lendítve vágott.

Az újabb kutatások már nem hangsúlyozzák túl a szablya–kard fegyverváltás és az azzal együtt járó bőrpáncélok, sisakok megjelenését a korai Árpád-korban.

 

A nehézfegyverzetű haditechnika átvétele és alkalmazása több évszázadig tartó folyamat volt, az pedig, hogy az István-kori magyar hadsereg egésze vagy jelentős része nehézlovasokból állt volna, kizárható.

A közelharc új eszköze volt még a szárnyaslándzsa nevű döfőfegyver, mely vadászatra is alkalmas volt. Szent István is ilyet tart a kezében

az 1031-ben befejezett miseruhára

hímzett képmásán.

A magyar vitézek az Árpád-kornak ebben a korai szakaszában azonban megmaradtak lovas íjásznak.

És hogy mennyire „irtották ki” a keresztény királyok az ősi harcmodort?

 

Szabados György egyik Hadtörténeti Közleményekben publikált tanulmányában azt írja: az írott kútfők alapján

a honfoglalástól az Árpád-ház kihalásáig tartó három évszázados időszakon belül

21 csatát (támadó, vagy akár elhárító hadmozdulatot) talált, amelyen lemérhető a steppei eredetű magyar könnyűlovas íjász haditaktika megléte.

 

Így feltehetően nem helyes az a korábbi nézet, ami szerint

 

a magyarság „elfelejtette” a korábbi íjász kultúráját, és később a bevándorló kunoktól kellett azt újratanulnia.

Vagyis ha fel akarjuk idézni,

milyen lehetett

egy harcoló egység Szent István korában, akkor nagyobb részben íjakat,

 

a korábbról megszokott szablyákat, kisebb részben pedig a kétélű, egykezes kardot kell elképzelni a katonák kezében.

X-XI. századi kétélű kard rekonstrukciója.

Előlnézet (1)
az él felől (2) a hüvely (3) valamint a magyar régészeti leletanyagban
szereplő típusok.
Érdemes megfigyelni a 16-ost, mely hibrid, szablyamarkolatú kard

 

Magyarországon az Árpád-korban a gyalogság szerepéről szinte teljes egészében hallgatnak a források,

így fontos szót ejteni az ebben az időszakban használt lovakról.

 

A közhiedelemmel ellentétben

a hadilovak a kora középkorban alacsony marmagasságúak voltak.

 

A nagy fordulat csak a XIV. században jött el, amikor a forrásokban feltűnik a „nagy ló kifejezés” (magnus equus, grand cheval).

 

A tenyésztett, akár 800 kilós állatokat láthatjuk a reneszánsz ábrázolásokon is.

 

Szent István korában ilyenekről még nincsen szó. Ebből az is következik, hogy történeti szempontból nem pontosak az

 

I. Istvánt hatalmas, késő középkori állatokon ábrázoló emlékművek.

 

A magyar lovak kis fejű és termetű, jól futó, tarpán-típusú lovak voltak,

melyekkel a könnyűfegyverzetű katonaság bonyolult műveleteket, manővereket is végre tudott hajtani.

 

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

Forrás: www.valasz.hu - Borbás Barna;
www.flagmagazin.hu;

NETWORK Magyarságunk az Élet van, mely élni akar Szathmáry Olga Ottilia szerkesztő