Keserű üzenet a fatolvajnak

Ott kuporgott a gyerek az akácosban, a más akácosában és sárga fűrésszel aprította a vastag, frissen levágott ágakat. Lopta a fát. Kutyám harsányan körbecsaholta, bennem meg a féktelen düh birkózott az őszinte szánalommal. Képzeljük csak el azt a senkiházit, aki hat fokban, szitáló esőben kizavarja a fiát az erdőbe, a más erdejébe fát lopni. Képzeljük el az arcát, képzeljük el a lelkét egy papírstanicliban, aztán fújjuk feszesre azt a zacskót és pukkantsuk el. Egyebet úgyse nagyon tehetünk.

Szabadidőm jelentős részét a természetben töltöm. Munkám számítógép elé láncol, reggeltől estig egy villanyegeret szorongatok és néha - bizony Isten - jobban érezném magam, ha tényleg szőrös lenne és csenné a kamrámból a sajtot. Még így is jobban tudnám szeretni, mint azt a lézeres dögöt.

Mondom, amint tehetem, kerékpárra pattanok, vagy bakancsot húzok, hónom alá csapom a kutyát és nekiindulok a határnak. És csak áldani tudom jó sorsomat, hogy éppen ide, Budakeszire vetett. Hiszen kevés olyan helyet tudok mondani itt a főváros környékén, ahol a kapuján kilépve az ember legkésőbb öt perc múlva már ősfák között barangolhat. Én ezt nagyon szeretem, és ez az életmód megtanított arra, hogy becsüljem azt a természeti környezetet, amiben élni van szerencsém. És talán éppen ezért érzek elementáris dühöt, amikor azt tapasztalom, hogy valaki rombolja ezt a kincset érő környezetet.

Két évvel ezelőtt – ha jól emlékszem ősszel – a mamutfenyők felé ballagva egy ordenáré sitthalomra bukkantam a mező közepén.

Valaki az egész lakásfelújítása mocskát – az összes nyílászárót! – kihajította a mezőre, a város szélétől alig kétszáz méterre. Bejárati ajtót is cserélt az elfajzott disznaja, azt is kidobta – névtáblával, ajtószámmal együtt! Lefotóztam, bejelentettem, gondoltam, egy ekkora településen nem kell Hercule Poirot-nak lenni ahhoz, hogy a típusajtó és a személyes adatok alapján megtalálják a tettest. A sittet elvitte a Gamesz, máig nem tudom, hogy lett-e az ügyből valami.

Régi történet, és nem is erről akarok beszámolni.

Egész télen jártam a környéket, hóban, csikorgó fagyban. Mondtam, szeretem ezt az életet – ha meg tudnék élni belőle – már régen felcsaptam volna városi erdő-mező őrnek. Meg aztán, akinek vizslája van, az ne ücsörögjön otthon, hanem hajtsa a talpa alá a kilométereket és ne azt nézze, hogy milyen az idő.

Tél derekán döbbenten szembesültem azzal, hogy valaki a városszéli fasorból módszeresen lopja a fát. Én is ebben a sanyargatott országban élek, tudom, hogy sok a nélkülöző ember, de azt is tudom, hogy a szegénység nem ad felmentést az erkölcsi szabályok alól. A szegény ember – a nincstelen jobbágy, a zsellér, a nélkülöző napszámos - a magyar társadalomban soha nem jelentett egyet a tolvajjal. Mert a tolvajnak nincs más neve, az csak tolvaj – kötözni való bűnöző.

Tessék elmenni, megnézni: a város Telki felé eső oldalán, a Meggyes utca mellett, a tavaly május óta újra folydogáló patak árkán túl találnak egy jókora, lucernást, ennek az északi oldalán, a patakra merőlegesen húzódik egy cca. 50 méter széles akácos.

Na, azt lopta valaki egész télen. Pontosan úgy csinálta, ahogyan a fatolvajok szokták, nem hajolt mélyre, mert azt a dereka bánja, inkább csak bő fél méterrel a talaj felett elbaltázta a méretesebb akácokat. Múltkor elkezdtem számolni, 70 után eluntam, mert tényleg teljesen mindegy, hogy hány fát lopott el az a senkiházi. Mert ez ugyebár lopás, a környező területek – úgy tudom – kárpótlási földek, vagyis az a föld, az az akácos valakié. Magántulajdon, ami Európában a római jog alapjait megvető Justinianus római császár, és a francia Code Civil, valamint Werbőczy István Tripartituma óta, de persze már annak előtte is és mindig szent és sérthetetlen volt.

Bő egy hónapja szóltam a polgárőrségnek, ők pedig – úgy tudom – szóltak a rendőrségnek. Tisztában vagyok azzal, hogy fatolvajt fogni nem könnyű dolog, tetten kell érni, mert a bizonyítás ugyancsak nehézkes, hiszen a Tüzépnél vásárolt akácnak pontosan olyan a kérge, mint a lopott akácnak. Biztos vagyok abban, hogy a hatóság lépett, de azt is láttam az elmúlt hetekben, hogy a frissen fehérlő, otromba facsonkok csak szaporodtak, szaporodnak.

Aztán ma tetten értem a fatolvajt. Pontosabban nem is én, hanem a vizslám, aki most is előttem járt, érces csaholással jelezte, hogy

valaki motoz a bozótban. Kapucnis pulóverben, 10-12 éves forma fiúgyerek fűrészel aprította a karvastagságú ágakat. Szegény kölyök, majd összecsinálta magát, amikor a kutya állóra csaholta. Persze kérdőre vontam, mire azzal védekezett, hogy ő csak a hullott gallyat szokta hazavinni (szokta hazavinni!).

Felhívtam a figyelmét arra, hogy a jókora, karvastagságú ágat fűrésszel választották el a törzstől, vagyis kizárt, hogy magától hullott volna le.

Álltunk ott 6 fokban, szemerkélő esőben, a gyerek az orra levét törölgette a pulóvere ujjával, én meg mondtam neki, hogy tényleg nem rá haragszom.

De azt is mondtam, hogy menjen haza és mondja meg annak a büdös tolvaj apjának, hogy szégyellheti magát, mert ő az igazi tolvaj. Mert aki a más erdejéből az ágakat ellopja, a törzset is ledönti, és aki a törzset ledönti, az a kocsim ablakát is benyomja, és aki a kocsimat feltöri, az belopózik a nappalimba, és ha véletlenül ott találkozunk, akkor az Isten irgalmazzon neki – vagy nekem.

Ja, és még valami, mondtam a gyereknek, aki esőben kiküldi a fiát fát lopni, az nem csak kötözni való tolvaj, hanem egy tőről metszett, tróger.

Hát, így diskuráltam én ott a szitáló esőben azzal a csepegő orrú kiskamasszal és mondhatom, pocsék időtöltés volt.

Rá is untam, elköszöntem tőle, még egyszer elmondtam, hogy tényleg nem rá haragszom és tudom, hogy holnap is kijön majd ide, vagy kijön az tróger apja, hogy varjak fossák tele a nyakát, amikor a baltát suhogtatja.

Itthon aztán írtam ezt.

Tudom, hogy semmi értelme az egésznek, de vénülök és kezdem megtanulni, hogy az életben néha a teljesen értelmetlen dolgok esnek a legjobban.

Meg aztán, más egyebet úgysem tehetek.

Annak a trógernek pedig azt kívánom, hogy füstöljön a kályhája a vizes fától, de nagyon!

I.L.L.

Forrás: Budakeszi Hírmondó, Dr. Illisz László

"Meg aztán, más egyebet úgysem tehetek." ???

Kedves, általam nagyrabecsült dr. Illisz László! Szerintem igen is többet tehet! Pl. oknyomozásként tárja fel a szipogó gyermek (akit én is többször láttam faágat metszeni, fát aprítani, mert tüzelőnek kell otthonra NEKIK, A CSALÁDNAK, mert szegények!) Hangsúlyozom SZEGÉNYEK! Amennyiben meg tudnák venni a fát tüzelőként, a "kötözni való bűnözőként" Ön által emlegetett apja a gyermeknek lehet, hogy nem zavarná ki fiát hidegben, napsütésben! Amennyiben "rendezett lett volna már ott a környezet" nem folyamodtak volna falopáshoz! Érezhetően nem szociálisan közelítette meg a gyermek által elkövetett tettet, bár sajnálata érezhető! Tudja Uram, az elszegényedés nem egyedül az Ő problémájuk és nem biztos, hogy csak a család tehet Róla! A TÁRSADALOM! NO MEG A MI BUDAKESZI MIKROKÖRNYEZETÜNK! Nem lesajnálni kell az ilyen embereket, hanem segíteni kell rajtuk! Kérem gondolkodjon el ezen az Ön által felismert cselekményren! Werbőczy "Hármas könyve" alapján meghatározott tényállás sematikus megállapítása engem továbbgondolkodásra késztetett.

Remélem Önt is!

Üdvözlettel:

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia (A Budakeszi Klub, az Együtt Budakesziért Fórum, Az élet van, Versek, idézetek szép történetek Klub vezetője, szerkesztője. Csak úgy "hobbiból ellenszolgáltatás nélkül írogató Budakeszi polgár)