Kovács Emil Lajos,

ERDÉLY-

Szatmárnémeti festő

(Nagybányi festők tanítványa)

 

KOVÁCS EMIL LAJOS

KIÁLLÍTÁSA

BUDAKESZI Református Templom

Kálvin- termében lesz

(2092 Budakeszi, Fő utca 159.)

 

MEGNYITÓ

2013.október 20-án 11 órakor

Megtekinthető:

2013. november 3-án 11 óráig

(Előzetes egyeztetés tárlatvezetés:

06-30-375-36-26)

SZERVEZŐK:

 

- SZATMÁRI ELEMÉR

(Erdély, Pusztadaróc,

Református lelkipásztor)

-Szathmáry Olga Ottilia költő

(tel.: 06-30-375-36-26)

 

 

ISMERTETŐ

 

KOVÁCS EMIL LAJOS

munkásságáról

 

 

 

 

 

 

 

1967. július 4-én született Szatmárnémetiben.

Itt végzett a Művészeti Iskolában, 1985-ben, festészeti szakon. Tanára Paul Liviu volt. 1987-től a Szatmári Alkotóház tagja, 2001 és 2009 között ennek elnöke volt.

A Nagybányai Északi Egyetem festészeti szakán végzett 2011-ben.

 

 

A Szatmári Alkotóház Képzőművészek Egyesületének tagja, volt elnöke a városi tájképfestészet jeles művelője, de főképpen a máramarosi táj, a Nagybánya-Felsőbányai festőóriások követőjeként ismert.

 

Művészelődei is ezeket a helyeket keresték, főként az 1920-as évek elején az ugyancsak szatmári Litteczki Endre vezetésével.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fennmaradt nagy nevek, híres művek születtek ezen a tájon.

Aba Novák Vilmos, Boldizsár István, a Ferencziek, Glatz Oszkár, Mándy Laura, Mikola András, Nagy Oszkár, Nagy Károlyné, Pirk János, Pittner Olivér, Popp Aurel és sokan mások jutnak eszünkbe e vidék festőóriásai közül.

Más irányzatok, telepek is magukénak vallják a nagybányai festészeti hagyományok folytatásának jogát. Jeles nemzetközi telep működik napjainkban is Felsőbányán.

 

A hely szelleme mindenképpen vonzó. Csoportos, vagy egyéni felállásban keresik a művészek ezeket a tájakat, ahol az ég kékebb mint máshol Ahol voltak, de már nincsenek kontyos tetejű bányászházak, de a hegyek üde zöldje, vagy őszi rozsdás színei ugyanúgy hatnak a szerzőre, mint a téli hófehér tájak, vagy a tavasszal virágzó gyümölcsfák.

A képzőművészethez való kötődés valami nagyszerűt jelent. Különleges hajtóerő vezeti a művészt az alkotás, rajzolás, festés felé.

 

 

Nem tudom pontosan mikor kezdte a 40. évét alig meghaladó művész. Talán az önerőből kifejlesztett, tehetséggel rendelkező ifjú a Szatmárnémeti Művészeti Iskola festészet-művészettörténet szakán érlelődött.

 

 

 

Majd Erdei Istvánnál is tanult szobrászatot. Miután a díszlettervezésbe is belekóstolt, 1998-ban már hollandiai és németországi tanulmányúton bővítette ismereteit.

 

 

 

Közös kiállításokon szerepel, de egyéni kiállításai között találjuk évente:

Szatmárnémetit, Csengert, Nyíregyházát, Kecskemétet, Fehérgyarmatot, Nagykárolyt, Nyírbátort, Marosvásárhelyt, Nagykállót, Budapestet

és nem utolsó sorban Felsőbányát.

 

 
Munkáit is több részre oszthatjuk, helységenként a külön-külön csoportosítható témakörrel, kiemelve közülük Felsőbánya tájképeit, vagy akár Szatmárnémeti ismert és ismeretlen épületcsodáit.

 

 

A gyakorlat megtanította Kovács Emil Lajost egy-két mesterfogásra.

 

Képei lenyűgözőek, dinamikusan lüktetők. Nagyon szereti a természetet, mindent megfigyel és ez minden képén érzékelhető.

 

 

Portréval is próbálkozott, és úgy látszik van keresnivalója ezen a téren is. Főleg olajfestékkel dolgozik, de nem idegen tőle az akvarell, tus, pasztell és az akrill technika sem.

 

 

A közelmúlt és napjaink művészetének irányába nagyon beleillik a tájkép.

 

 
Természetes eleme a távlat, éltetője a levegő, mellyel ismét a formák oldottsága jár együtt. Ez talán a legalkalmasabb színtere a festői felfogás szabad kifejtésének. Itt bátran csaponghat és teljes kielégülést találhat a művészi szellem.

 

 

Ezt találta meg Kovács Emil Lajos, ami érezhetően kicseng alkotásaiból.

 

Kedvére dúskál a térben, tobzódik a mindent körülfolyó, mozgalmas levegőben, feloldja a dolgok körvonalait és élettel tölti meg a kép minden zugát. Ezért vonzza mágikus erővel szemlélőit. Képeinek értéktermelő energiája van.

 

 

Kovács Emil Lajosnak még rengeteg kiaknázatlan lehetősége van hogy bizonyítsa lázas buzgalmát és további élesztője legyen a táj művészi megörökítésének.

 

 

A Nagybányai Festőkolónia hírneve, az alapítók és ottani mesterek munkái oly nemzetközi megbecsülést szereztek a nagybányai festészetnek, amit méltón folytatnak többen manapság is.

 

Szervezett festőtelepek, társaságok vagy akárcsak magánosan dolgozók, alkotók örökítik meg a bányavidéki táj csodálatos motívumait.

Egy-egy szép fekvésű városka, vagy falu vonzáskörzetében szerveződtek művésztelepek, melyek szükségszerűen váltak a plein-air szülőhelyeivé, hiszen az ott alkotó művészek a képeket a természeti motívum előtt kezdték festeni, és többnyire ott is fejezték be.

 

 

 

 

Ha Nagybányát említjük művésztelepként, akkor minden időben és állandóan hozzá tartozik Felsőbánya is, akárcsak a környék többi települései, ahol a festőművészek szuggesztív drámai erejű életműveket, hoztak létre.

 

 

 

 

Elismert tény, hogy a városi kultúra teremti meg a természet utáni vágyakozást.

 

A tájkép-festészet akkor fejlődhetett ki, mikor mozgalmas városi élet volt.

Onnan vezet hajtóerő a mező üde zöldjére, vagy a havasok zord világába.

 

 

A természethez való visszatérés vágya a folytonosan változó egyszeri látvány színértékeit akár a realizmus elemeinek használatával, vagy az impresszionizmus, a pillanatnyi benyomás gyors és eleven megragadásával, a látvány természethű felületi visszaadásával termeti meg.

 

 

A laza ecsetkezelés, az optikai színkeverés következtében a tárgyak körvonalai feloldódnak és jelentéktelenné válik plaszticitásuk.

 

Valami ehhez hasonlót találunk Kovács Emil Lajos képein, munkáin.

Forrás: Kovács Emil Lajos festőművész,

Szatmári Elemér református lelkész; Hitter Ferenc, Internet

Szerk.:Szathmáry Olga Ottilia