Lecke a vadludaktól

  AVAGY A BARÁTSÁGRÓL  

AZ  EMBERI KAPCSOLATOKRÓL

Gondolkoztál már azon, hogy 

miért repülnek V-alakban a vadludak? 

Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, az felhajtóerőt képez az őt követő madár számára. Minden egyes madár szárnycsapása a következő madár számára olyan légmozgást teremt, amely emelő hatású.

Egy V-alakban repülő egész csapat - legkevesebb 71 %-kal - hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak egyedül vagy párban repülnének. Ha egy vadlúd kiesik a csapatból, azonnal megérzi a légellenállást,hirtelen úgy tűnik neki, mintha mázsás súly húzná lefelé, ezért gyorsan visszatér a helyére, hogy újra támaszkodhasson a többiek szárnycsapásának erejére.

Csakúgy, mint a ludak,

azok az emberek, akik azonos irányba tartanak és közösséget alkotnak,

gyorsabban jutnak el céljukhoz, mint azok, akik teljesen egyedül próbálják meg azt.

Ha a vezérlúd elfárad, hátra repül, és egy másik foglalja el a helyét az élen, a V-csúcsán.





Ha az embereknek lenne

annyi józan eszük,  bölcsességük,

mint a ludaknak,

rájönnének, hogy a

 sikerük egyértelműen

a közös munkájukon múlik,

felváltva vállalva a munka nehezét   megosztanák a vezetés terheit!

A hátul repülő ludak hangos gágogással bátorítják az elsőket a sebesség növelésére.

Fontos, hogy a mi hátulról jövő "gágogásunk"

 bátorító legyen az előttünk haladóknak,

különben csak „gágogás” marad.

 A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy

 a gágogás biztató legyen. 

Csapatszellemük 

példakép lehetne az emberek számára is,

pedig sokan csak „legyintenek”:

ugyan, „ezek csak libák!”

Igen

összetartozásuk utánozható lehetne!

Ha egy vadlibát meglőnek, megsebesül vagy megbetegszik,

 két társa leszáll vele a V-alakzatból,

és követi,

hogy védelmet nyújthasson számára.

 Addig maradnak vele, 

amíg az erőre kap, és újra repülni tud,

vagy amíg meghal.

 A libák ezután visszatérnek,

  hármasban, vagy már csak kettesben,  hogy beérjék saját alakzatukat,

esetleg

csatlakozzanak egy másik közösséghez, amíg el nem érik a sajátjukat. 

Bárcsak mi is ennyire

önfeláldozók lennénk, 

hogy érdemesek lehessünk ilyen barátokra,

akik a szükségben mellettünk állnak. 

Ha annyi

 együttérzés lenne bennünk,

mint a vadlibákban,

átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.

Nem kell tudósnak lennünk ahhoz, hogy tanuljunk ezektől a csodálatos teremtményektől, 

csak meg kell állnunk és

figyelnünk elég hosszasan, hogy felfedezzük a szemünk előtt álló csodát.

A vadludak is tudnak bölcs gondolatot ébreszteni bennünk, és szolgálhatnak akár útmutatással is az életünkben.

„ÉN A VADLUDAKKAL VAGYOK!”

Forrás: NETWORK

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia