Karácsony

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A dombos tájon néha felszikrázik a késődélutáni nap vörhenyes fénye a hepehupás havon, ahogy a vonuló felhők közül néha ki-kitekint.

Szinte tapintható a csend és nyugalom. Egyszer csak szellő siklik a dombok körül. Rohanva fellendül, a dombtetőn meglassul, majd a völgynek futva egyre iramlik.

A havat, mint port kavarja maga körül.

 A völgyben szerteoszlik, semmivé lesz. Majd új erőt kapva most egy ligeterdőt céloz.

 

 

Az erdőszéli bokrokról nagy lendülettel rázza le a hótakarót.

Egy csipkebokor bogyói belepirulnak fedetlenségükbe.

A szél nekiered és már a fenyvest rázza. Zúg az örökzöld.

Hónyomokat hullat a hóba.

A lombos erdőben a szél ereje már csak süvítésre elég.

Nincs már levél amibe belekapaszkodhatna. Csak zúg, siseg,

rezgeti az egyéves vesszőket, ágakat.

Egy sompolygó róka felnéz: - Na!

 

 

Ez mire volt jó, szelecske?

Lerázza bundájáról a ráhullott havat. Folytatja útját. Nyúlnyomon halad.
A szél kedveszegetten lendül tovább.

Csak úgy magának dúdol

a csupasz gallyak között.

Újra erdőszélre ér és egy- két fagyott kórón hárfázva lecsúszik a domb hátán.
A domboldalon Pokaj Dániel lépked

fáradt-megfontoltan.

Vállán szorosan összekötött csomag.

A szél mohón kap belé.

A férfi lépne, de megbillen

a szél hirtelen lökésétől.

Megáll, leteszi terhét,

báránybőr sapkáját

a feje búbjára nyomja, izzad.
- Még ez is! Ha nem vigyázok, a csuszamlásba lök ez a szél.

De mindennek ez a Magdi az oka!

Kitöröm a nyakam, aztán sírhatna.

Vagy talán nem is sírna.

Tessék-lássék elpityeredne, de belül...

No, mindegy, gyerünk tovább!-

Azzal vállára veszi a hosszú csomagot, és jobb kézzel egy fűrészen botozva, arra támaszkodva megy tovább.
- A bront érti az asszonyokat!

Kimegyünk a piacra, ez sem jó, az sem jó. Ez a fa kopasz, az alacsony.

Ennek ritkás a levele, az hamar pereg, amaz meg szép lenne, ha nem lenne tele kosszal, törekkel.

Mondom: - Vegyünk műfenyőt! Így is giccses, úgy is giccses.

Erre: - „Mit képzelsz?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Élő fa nélkül karácsony?”
- Vegyünk akkor gyökeres fát!

Ünnepek után a pincébe viszem, tavasszal elültetem a szőlőbe.

Úgyis ellopták a szép fenyőinket.

De rögtön replikázik:
-„ A cserepes fenyők kicsik.

Milyen lesz a gyerekeknek?

Mindenkinek szép nagy a fája,

csak a miénk csenevész!”
- Hej! Megvert téged az Isten Dániel!
Már sötétedik, mire a városka szélére ér. Oda, ahol a pincék sora kezdődik.

A göröngyös, lejtős, kocsiúton mégis könnyebb a járás, mint a domboldalon.

Egy nagykabátos, kucsmás alak jön szembe. Gallérja felhajtva, hóna alatt demizson, hosszúnyelű fejszére támaszkodik az egyenetlen úton.
- Adjon Isten békességes boldog karácsonyt, Márton bátyám!
A megszólított hunyorog a gyér lámpafényben, lép még kettőt, szemében felismeréssel, meleg hangon fogadja a köszönést:
- Erős vár a mi Istenünk!

Dani! Hát elhoztad?
- El.
- Helyes! No, gyere és ne szabódj!

Egy kis bort viszek szentestére.

Kóstold meg hamar!

Mondom: ünnepi bor!

Nem mindenkinek adom.

A nagy, patinás pincekulcs

csikordulva mar az öreg zárba.

Nyösszenve tárul a vaskos tölgyfaajtó, szörcsög a lopó, csordul a kis pohár.

A gyertyafényben aranyló bor szétárad ínyen, nyelven.

Pár kortytól helyére kerül minden a megnyugvás pincéjében.

Helyükre kerülnek a tények és helyükre kerülnek az érzések.

Melengeti az átfázott testet és fényt ad a jövőnek.

Az idős és a fiatal férfi szeme összecsillog a táncoló gyertyafényben.

Elmosolyodnak.
- Márton bátyám!
- Ne is szólj, Dani!

Ez után a bor után apád is így nézett.

Töltök egy üveggel, aztán, hazafelé Magdihoz!
Dániel óvatosan csúszkál, baktat haza a fagyos, ködös úton.

Otthon először az üveget teszi le.

Magdi a konyhából szalad elé.
- Dani! Mi ez? Csak nem?

Hát kivágtad az utolsó

gyönyörű fenyőnket a szőlőben?
- Inkább én, mint a tolvajok!
- Drága! Ebben az időben? Nem fáztál át? Gyere, melegedj! Nem vagy éhes?

Hát szomjas?
Elészaladnak a gyerekek is.

Megcsodálják a gyönyörű, dús fenyőt

és elröppennek a sérelmek, széppé válik a világ, lágy, meleg ölelésével átkarol mindenkit a szeretet.

Egyszerre KARÁCSONY lett.
Csak az a huncut, csavargó szél dudál be minden kéményen.

 

 

Forrás:Placskó Lajos György  költő-író

Szerk.:Szathmáry Olga Ottilia