Öröklődő hajléktalanság - Akárhol, családban

Az utcán nem látunk kartondobozokon fekvő gyerekeket, ezért hajlamosak vagyunk a hajléktalanságot kizárólag felnőttbetegségnek tekinteni.

18 éven aluli személy még a szüleivel sem lehet hajléktalan - így szól a törvény.

Ennek ellenére több száz ilyen gyermek él csak a fővárosban.

Nehezen indul a nap a Dankó utcai Wesley János szociális óvodában.

A házirendben megjelölt időpontban csak pár gyerek lézeng az egyik csoportszobában, a másik még nincs kész a nagycsoportosok fogadására, mivel előző nap ingyenes turkálóvá alakították a helyiséget a rászoruló családoknak.

A legtöbb szülő élt a lehetőséggel - itt ezen nincs mit szégyellni.

Egy kislány az első perctől a nyomomban van, simogat, játszani hív. A négyéves gyerek büdös.

Kérdezem az óvónőt, ilyenkor mi a teendő?

Azt válaszolja, sokszor előfordul, hogy a gyerekek elhanyagoltak, de személyiségi jogaik miatt nem fürdethetik meg őket, legfeljebb "sutyiban" végigtörölhetik popsitörlővel.

A tetűirtás mindennapos, otthonra (ha egyáltalán van ilyen) is adnak a szerből, a szülők nagy része nem engedheti meg magának, hogy megvegye.

Reggelente pincékből,
garázsokból, feltört, sokszor életveszélyes üzlethelyiségekből, lakásokból, jó esetben szállóról hordják be az ovisokat, ha behordják.

Hétfőn a gyerekek fele nem jelenik meg, sok családnál tart még a hétvége, nehezen tisztulnak a fejek.

A nevelők számára az egyik legnagyobb probléma a hiányzók elérhetetlensége.

A gyerekek egy része a családok életmódja miatt követhetetlen, időről időre felszívódnak, nyomuk vész a családdal együtt.

Nincs biztos fedél a fejük felett, több szülőnek a lakcímkártyáján csupán közterület vagy egy kerületszám szerepel.

Bediktálnak valamit, és vagy ott laknak, vagy nem. A mobilszámok sem mindig oda csengenek, ahova kellene.

A Wesley óvodába minden jelentkezőt felvesznek, itt - az önkormányzati óvodákkal ellentétben - nem feltétel, hogy a szülőnek bejelentett lakcíme legyen, a gyámügyet pedig csak a legvégső esetben hívják.

Inkább a család egészének a helyzetét igyekeznek megoldani az Oltalom Karitatív Egyesület szociális munkásaival összefogva.

Vigasztalhatatlanul zokogó kislányt tol befelé az édesanyja. Bianka nem akar maradni. A fiatal óvónő szerint úgy nem lehet beszoktatni egy kisgyereket, ha hol hozzák, hol nem. A négyéves Bianka és egy évvel idősebb bátyja az elmúlt másfél hónapban (tehát már jócskán benne a hideg időben) buszokon éjszakázott. Éjjeli járatokon vitte őket körbe-körbe az édesanyjuk, mert a családot kilakoltatták az önkényesen használt lakásból. Ezt az alkalmat "ragadták meg", hogy otthagyják az erőszakos apát, aki a családi pótlékból annyit sem hagyott, hogy a gyerekeknek ennivaló legyen. Amint kitudódott a helyzetük, a szociális munkások átmenetileg elhelyezték őket a menekültszálló krízisszobájában.

Oda is bekukkantok: öt négyzetméter, matracok a földön, kukából kiszedett játékok, vibráló tévé. Az anyuka elszánt: pár hónap alatt befejezi az annak idején Romániában félbehagyott általános iskolát, és akkor munkát, albérletet keres, nem akar segélyekből, szállókon élni.
Iványi Gábor, az egyesület elnöke szerint a gyermekes hajléktalan családokban nagy a hajlandóság az önálló életre.

"Nem az államon szeretnének élősködni, pusztán az elinduláshoz kérnek segítséget."

Az utcában jól ismert,
népes K. család története is ezt mutatja. Ők ellehetetlenült vidéki életet, a teljes kilátástalanságot hátrahagyva jöttek fel Budapestre. Az akkor kilenc (!) tagú família (iskolás- és óvodáskorú gyermekekkel) egy Ladában lakott hónapokig, először a hírhedt Hős utcában, majd a Dankó utcában. Az Oltalom Karitatív Egyesület szállója elé "parkoltak", tisztálkodni, vécére jártak. A gyermekvédelem egy bejelentés nyomán nekiindult összeszedni a gyerekeket, és amikor a legkisebbért jöttek az óvodába, közbeszólt az egyesület. "Egy rakás rendőr jött azért a kis töpszliért. Nem engedtük, hogy elvigyék, és ígéretet tettünk, hogy segítünk megoldani a lakhatási problémájukat. Elhelyeztük őket a menekültszállón, és ígéretet kaptak egy szociális bérlakásra - amiben korábban önkényes lakásfoglalóként laktak az utca túlsó oldalán" - meséli az egyesület egyik szociális munkása. Az ügy egy éve húzódik, ugyanis hiába volt nagylelkű a VIII. kerületi önkormányzat azzal az öt bérlakással, amelyet az Oltalom rendelkezésére bocsátott, hogy az egyesület jelölje ki a K.-ékhoz hasonló sorsú, leendő bérlőket, ha azok lakhatatlanok, az egyesületnek kell rendbe hozni őket, ugyanakkor a szerződést az önkormányzat csak egy-egy évre köti velük.

Az elmúlt hónapokban a családfő nem mozdult ki az említett lakásból, mert akkor beköltöznek mások (ahogy annak idején ők), a munkálatok pedig lassan haladnak. Az ajtón nincs kilincs, a fűtés megoldatlan.
Amikor beállítunk hozzájuk az óvónővel (itt rendszeresebb a családlátogatás, mint más óvodákban), kávéval kínálnak, és dől a panasz. A család a múlt év óta bővült, a nagylánynak udvarlója akadt, a szerelem meghozta gyümölcsét. A héthetes csecsemő épp velem szemben gőgicsél az életveszélyesnek nyilvánított lakásban, hogy aztán "hazamenjen" estére a szállón rendelkezésre álló kis lukba, és hetedmagával aludjon a földre terített matracokon.
A vehemens családfő az öklét rázza, a szociális munkást szidja. "Jó-jó, sokat segített, de ha nem töltöm a karácsonyt a családommal, leszedem a fejét, úgy éljek!" De amikor a lakás összfelszerelését kitevő három ágy, rezsó, az elmaradhatatlan tévé és DVD mellett nyugvó távirányítós terepjáróról kérdezem, ellágyulnak a vonásai. "Az a csibész Attila megvetette velem. 12 000 volt, de megvettem, fene a belibe, addig rágta a fülem."

A Wesley óvoda a MÁV-telepen lévő általános iskolával együtt 2004 szeptemberében indult, olyan, hátrányos helyzetben lévő gyerekek számára, akiknél a veszélyeztetettség oka a szegénység.

A tízéves gyermekvédelmi törvény szellemiségét ők a gyakorlatban érvényesítik: a gyermekek családban tartását tűzték ki legfőbb célul.

A törvény értelmében anyagi okok miatt nem vehető el a gyermek a szüleitől. Az óvoda segít megvalósítani a család együttes szociális gondozását.

Az a tapasztalat, hogy szülőként az első pillanattól kezdve jobban megfoghatók. "Mi, akik az óvodában dolgozunk, nem csupán a gyerekekkel, hanem a családokkal is foglalkozunk. A szülők nagyon kitárulkozó módon mondják el a problémáikat, amelyeket az Oltalom szociális munkásaival együtt megpróbálunk megoldani" - meséli Kosikné Acsai Mária vezető óvónő.
Az óvodába járnak menekültgyerekek, lakhatási problémákkal küzdők, de a főiskolai hallgatók gyerekei is.

Tartósan utcán élő gyerekekről ők sem tudnak - ezt minden helyen, ahol érdeklődöm, megerősítik -, mert a jelzőrendszer beindul, és a gyerek - optimális esetben a családjával - bekerül az ellátásba.

Iványi Gábor elmondja, hogy az elmúlt években jelentősen változott a gyermekvédelem hozzáállása, a legfőbb cél a családban tartás lett. "A két háború közti szociális lakások pont erről szóltak, hogy a család legyen együtt még akkor is, ha az egy főre jutó négyzetméter nem megfelelő, mint hogy szétszakítsuk őket, és a gyerekek menjenek a menhelyre, a szülők meg a hajléktalanellátó intézményekbe." Ez drága megoldás.
Ugyanakkor a szülők jobban küzdenek, ha látják, hogy esély van a család megtartására. Az érintettek tíz százaléka potyázik, a többségnek hozzátartozik az önbecsüléséhez, hogy ne az állam segítségével nevelje fel a gyermekeit. "Valamit bizonyítanak azzal, hogy gyerekük van, képesek, alkalmasak az életre."

Radoszáv Miklós, a Budapesti Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat általános igazgatóhelyettese a hajléktalanságban eltöltött idő szerepét hangsúlyozza: "Hamar kell a segítség, mert elfogy az energia. Az elején talpra akar állni a család, az első hat hónapban még újra lehet kezdeni, aztán további két évig tehetünk valamit, később már szinte lehetetlen."

A gyermekvédelmi szakember szerint csak részben lehet törvényekkel szabályozni, gondolkodó politikusokra van szükség.

Követendő példaként említi Tarnabodot, ahol a helyi iskola megmentésére komplex programot hoztak létre. A faluba települő családoknak házat, telket ajándékoztak mezőgazdasági munkalehetőséggel. A szakember derűlátó.

Voltak évek,
amikor sokkal határozottabban lehetett arról beszélni, hogy a családból kiemelt gyermekek közül jelentős számban voltak hajléktalan szülők gyerekei.

Ilyen típusú beutalásra évente nagyon kevésszer kerül sor, ez annak is köszönhető, hogy született először egy konszenzus, majd később jogi szabályozás, hogy a téli időszakban nem lehet még az önkényeseket sem utcára tenni, bár Biankáék története nem ezt igazolja.

A hajléktalanok lakta helyszíneken - például erdőkben lévő fóliasátrakban, bungalókban - ilyen-olyan körülmények között, nem nagy számban, de élnek gyermekes családok.

Nagyon eltérő gyakorlatuk van a segítőszervezeteknek és a hatóságoknak.

A szociális munkások azt mondják, hogy ha a gyereket elhordják óvodába, iskolába, a szülők viszonylag rendezett életet biztosítanak, akkor a gyermeket nem emelik ki a családból, csak ha vészhelyzet áll elő: a gyermek testi-lelki fejlődése veszélybe kerül.

De mikor kerül veszélybe? "A polgári középosztály normái szerint ez felfoghatatlan.

Nincs sztenderd protokoll: hogy ha van lavór és húsz liter víz, akkor nem kell elhozni a gyereket, ha nincs, akkor el kell.

Lehet, hogy az elhelyezés, az ellátás körülményei számunkra elfogadhatatlanok, de a gyerek érzelmi fejlődése, kötődése a családjához teljesen rendben van, korának megfelelően fejlett. Ha nincs vészhelyzet, akkor rossz döntés beavatkozni egy család életébe.

Azt nézzük, hogy az egész élete szempontjából mi a jobb."
Az ilyen helyzetekben a családoknak különféle ajánlatokat tesznek: szállón való elhelyezést, albérleti támogatást stb. ajánlanak fel, ami - ahogy a K. család esetében láttuk - nem útlevél a rendezett körülményekhez.

A vezető óvónő történeteit hallgatva nem vagyok meggyőzve, hogy a családban tartásnak minden más érvet felül kell írnia. Sok mindennel jár a szegénység, és néha más problémákat is elfed.

"Egy reggel vártunk egy testvérpárt, nem jöttek, utánuk telefonáltunk. Kiderült, hogy a két kislány egy szál bugyiban didereg otthon, az anyuka nem tudja behozni őket, mert nincs miben.

Egy rokonnal küldtünk ruhát, cipőt, és akkor be tudtak jönni az óvodába." Sok gyereket, amikor bekerülnek, meg kell tanítani húst, gyümölcsöt enni, mert életük első három évében nem találkoztak ezekkel az ételekkel.

A gyerekek hétvégére élelmiszercsomagot kapnak az óvodától, amit előfordul, hogy a szülők két x-szel szignóznak.

"Meg kell találni azt az embert, aki idejön dolgozni. 2004 óta én vagyok az egyetlen óvónő, aki itt maradt. Mész családlátogatni, és nem az a kérdés, hogy váltópapucsba bújsz-e, hanem átmászik a csizmádon a patkány, és a csótány felmászik a cipőd sarkára.

Ki van törve az ablak a pincében, és újságpapírral van pótolva, plafonig penészes a fal, amit eltakarnak egy kukából túrt függönydarabbal."

"Laikusként azt mondanánk, hogy azonnal be az intézetbe - mondja az ilyen esetekre Iványi Gábor.

- De ahol küzdenek a gyerekekért, ahol együtt akar maradni a család, azt mi segítjük.

Amikor megnyitottuk az ovit, azért takargattuk, mert attól féltünk, hogy a hivatalok le fognak csapni.

Így történt, de őket is meg lehet győzni. Sokkal gyermekbarátabb lett a gyermekvédelem az utóbbi években.

Rugalmasság van, meg lehet beszélni, mi garanciát vállalunk, hogy ha tényleg rosszra fordul a helyzet, közbelépünk."
Addig maradnak az álmok: külön ágy, külön szék, kis bögre, saját tér, ahol saját játékok vannak

- egy elhagyott Barkasban mindez nem valósítható meg.