Szathmáry Olga Ottilia

Édesapám 85. születésnapján

Öröm-táncot járnak a felhők az égen.

Édesapám is egy csodás május ötödik napján

született két lány után nyolcvanöt éve éppen.

Tavasszal szerelemnek hónapján.

Be messze vetett a sors Tőle.

Fizikai a távolság,

Lelkünk együtt rezdül MINDÖRÖKRE!

Erős karja oly biztonságot

nyújtott gyermekként,

s tudom: semmi baj sem ér míg él, felnőttként.

Ő volt ott születésemnél és e világra segített,

Vajúdó Édesanyámnak erőt, bátorítást Ő adott,

Szerelmük gyümölcse én, élhessek

Károly névnapi ajándéka lehessek.

Magas, szikár, szigorú és

kemény ember Édesapám.

Nézem a sárguló fotót:

két lányát sugárzó  boldogsággal,

Büszkeséggel tartja karján,

mellette Édesanyám.

Szüleim tekintete összeér

szerelmes vidámsággal.

Kék szeme ragyogó nyári égbolt,

melyet felhő nem árnyékolt.

Szelíd és szigorú tekintete lelkemig hatolt.

Csak reá néztem gyermekként is mindent tudott!

Szerelem-kétségemre,

bánatomra – megoldást mondott.

Kemény akaratú, dolgos ember volt mindig.

Házunkat két kezével építette,

éjjel vagont rakodott.

Kezdetben mérnöki aggyal,

útépítéseken dolgozott.

Vonat síneket, talpfákat cipelt társaival reggelig.

Ám, ha haza tért, a hátán lovagoltunk.

Föl-föl dobált és kézen fogva röptetett.

Károly! Károly! Édesanyám sikítozott.

Még mindig emlékszem miként hancúroztunk.

BÖLCS TANÍTÁSAI

FÜLEMBE CSENGENEK:

„Ne úgy élj, miként mások,

légy különb, szívet neked Isten adott!

A nemes nem attól az,

hogy valamikor rangot, vagyont kapott.

Évszázadok óta a családunktól mindent elvettek:

Trianon;  1849; Világháborúk.

Belerokkantunk, lelkünk megmaradott”

„ÉLJT MIKÉNT A KÖLTŐK!

Elméd szálljon, szárnyaljon szabadon.

Láss,de ne szemeddel csak!

  Gerinced egyenes maradjon!

A NŐNEK A LEGSZENTEBB

A SZERELEMBEN FOGANT ANYASÁG.

 Az anyaöl és kar gyermek ringatásra

és férfi ölelésre teremtetett.’

ELKÖVETKEZETT AZ ELSZAKADÁS

Cipelte bőröndömet 

Debrecenben a Kis-állomásra.

Egyetemre Budapestre vettek fel,

hátamon sárga hátizsákom.

Némán mentünk egymás mellett,

ajkunk várt megszólalásra.

Hangtalan peregtek könnyeim,

Övéi is eleredtek. Kitört zokogásom.

Átöleltük egymást,

a vonat már elindult – ám Ő ott állt még.

Mágnesként tartotta fogva kezem,

végre a lépcsőről leugrott.

Nem mozdultam, csak néztem

miként  a vonat tova robogott.

A kalaúz vitte a kupéba a bőröndöm –

Istenem milyen rég!

Teltek, múltak az évek felnőtt-gyermek vagyok.

Telefonon hangomon is érezte, ha baj volt.

Mondta: „Most nem dalolsz kis pacsirtám”!

Unokái is mind a hárman már nagyok.

Az évek megtörték, nehéz múlt. 

A kegyetlen.

„Málenkíj roboton” megfagyott lába üszkösödik.

Életösztöne Gyermekei; Unokái,

Dédunokái szeretete által erősödik.

Édesanyámmal békében, időnként évődve élnek.

Szinte hihetetlen.

 Otthon voltam

nemrég,

néztem két tenyerét,

kezét.

Elgondolkodtam, miért nem vagyok gerinctelen,

Néma, esetleg suttogó megalkuvó, lelketlen?

Figyeltem fájdalomtól meggyötört tekintetét.

Ez a kéz, a kék szem,

s a vérben ősök által kódolt üzenet:

Tovább adni embertársaink felé

az ISTENI szeretetet.

Hirdetni a békességet,

adhassunk tovább egy nemesebb életet.

Bár sok embert bőszít

az egyenes gerinc és antipatikus a becsület.

Tehetnék mást? Ó NEM! NEM! NEM!

HÁROM GYERMEKEMRE IS EZT

A MENTALITÁST HAGYOM ÖRÖKÜL!

ŐK IS DEBRECENBEN NŐTTEK FEL

NAGYPAPA ÉS NAGYI ÖRÖMÉÜL.

ETTŐL ILYEN CSODÁLATOS EZ A MAI NAP:

 VAN KIRE GONDOLNI.

AKIRE MÍG GONDOLOK ÉS ÉL,

GYERMEK LEHETEK MÉG!

ISTENEM JÉZUS NEVÉBEN KÉRLEK:

ÉDESAPÁM SOKÁIG

LEGYEN MÉG VÉLÜNK.

Budakeszi, 2012. május 5.

Szathmáry Olga Ottilia