SZENT HÉT 

VIRÁGVASÁRNAP

 

 

 

 

Virágvasárnap

a keresztény ünnepkörben

a húsvét előtti vasárnap neve,

a nagyhét kezdete.

 

Jézus

 

ezen a napon vonult be Jeruzsálembe kereszthalála előtt.

 

Az ókorban az a szokás volt, hogy az arra érdemes emberek útját valamivel befedjék.

 

Az emberek Jézus előtt a ruháikat földre terítették és

pálmaágakat tettek az útra.

Virágvasárnap

 

a húsvét előtti vasárnap neve,

a nagyhét kezdete a keresztény ünnepkörben.

A pálma a győzelem és a diadal jelképe.

Ezért az ünnep neve több nyelven

pálmavasárnap

(latinul Dominica palmarum, németül Palmsonntag,

olaszul Domenica delle Palme stb.).

Mivel az európai országok többségében

nincsenek pálmák,

az ünnepléskor

a pálmaágakat itt gyakran tiszafa,

fűzfa vagy más fák ágaival helyettesítették.

Az ünnepet például angol nyelvterületen

ezért a Palm Sunday-on kívül

Yew Sunday („tiszafavasárnap”)

vagy egyszerűen Branch Sunday

(„ágvasárnap”) neveken is ismerik.

Virágvasárnapnak a magyarokon

kívül az örmények nevezik.

A virágvasárnap megünneplésének

szokásai a bibliai elemek mellett

a jeruzsálemi egyház liturgiájából erednek.

Jézus

bevonulásának útvonala a Biblia szerint

Betániából az Olajfák hegyén

és a Kedron patak völgyében vezető országúton át,

majd az Aranykapun keresztül vezetett,

célja pedig a jeruzsálemi templom volt.

Szintén a Bibliában olvasható,

hogy szamárháton érkezett,

és a nép ünnepléssel fogadta.

Mind a négy evangélium említi,

hogy a „Hozsanna Dávid fiának”

felkiáltással fogadták,

ami a 118. zsoltár fényében egyértelműen teszi, hogy

a „messiás királyt”,

a római uralom alól való

felszabadítót várták benne.

A szamárháton való érkezés,

valamint a templom mint cél ugyanakkor

egy szolgáló,

papi messiásképre utal;

a királyi messiásmodellt

Jézus

távolságtartással kezelte,

és nem kívánt azonosulni a politikai felhangokkal.

A jeruzsálemi egyház

virágvasárnapi hagyománya

jól dokumentáltan a 4. századtól,

a szentföldi zarándoklatok megsokasodásával terjedt el.

Az a hagyomány, hogy a

virágvasárnapi bevonulás szereplői

a gyermekek, valószínűleg szintén a jeruzsálemi egyház liturgiájából ered.

Felnőttek keresztelésére évente kétszer

– vízkeresztkor és húsvétkor – került sor,

így a virágvasárnapi ünnepen az ujjongó népet

a keresztelésre várók jelképezték,

őket pedig a görög egyházi nyelv „gyermekeknek” nevezte.

A körmenet szokása is innen terjedt el, és vált nyugaton

is általánossá a 6. századtól.

A katolikus egyházban korábban a

vasárnapi szentmiséket reggel vagy délelőtt tartották,

mivel szombat éjféltől szentségi böjt volt érvényben.

A virágvasárnapi szentmise evangéliuma

a jeruzsálemi bevonulásról szólt.

A barokk korban terjedt el, hogy délután

– a nagyhétre való készületként –

oratóriumokat, passiókat adtak elő.

A liturgikus reform nyomán ma már a nap bármely szakában lehet szentmisét tartani,

így ez a két hagyomány összekapcsolódott a szentmisében.

Ennek a következménye, hogy a

virágvasárnapi

szentmisében

két evangéliumi szakasz,

a jeruzsálemi bevonulás és a szenvedéstörténet is elhangzik.

A változást követve az ünnep hivatalos neve is

„Urunk szenvedésének vasárnapja” lett.

A körmenet is megváltozott:

eredetileg valahol a templomon kívül találkoztak,

majd a barkák megáldása után vonultak a templomba, jelképezve

Jézus

bevonulását.

Hivatalosan ma is a templomon kívül kell kezdeni

a körmenetet, de ez nem mindig van így.

Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban,

hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék.

 

Mind a négy evangélium szerint az emberek megadták

 

Jézus Krisztusnak

ezt a tiszteletet.

 

Máté, Márk és Lukács apostolok szerint a felsőruháikat az útra terítették és gallyakat vágtak a fákról,

János az egyedüli,

aki pálmaágakról számol be.

A nyugati keresztény egyházak liturgiájában e kiemelten fontos dátum mindig a március 15. és április 18.

közti valamelyik vasárnapra esik.

A katolikusoknál a nagyböjt utolsó, legfontosabb hetének kezdete:

a napján

a templomban barkaszentelést

(a magyar néphagyomány szerint rontás, betegség, vihar, jégeső ellen),

barkás bevonulást vagy

körmenetet szoktak tartani.

A keresztény kultúra országaiban ez kiemelten fontos ünnep, melynek hagyományára gazdag népszokáskincs épült.

 

 

 

 

 

A virágvasárnapi

szertartás az egyházi év legszentebb hetének a kezdete.

A legszentebb hét,

mert liturgiájában

a legnagyobb, legcsodálatosabb

és kegyelemben leggazdagabb titkokat ünnepeljük.

 

Nagy és szent hétnek nevezik azon nagy és szent titkok miatt,

amelyeket megünnepel;

de szentnek a komoly

és jámbor életmód miatt is,

amely ebbe az időszakba való.

 

Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve,

hanem igenis a léleknek

csendes magába vonulása.

Legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése.

 

Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat

és szórakozásokat.

 

A középkorban az egész hetet gyászhétnek nevezik.

 

Eredetileg csak a péntek,

a hét legnagyobb gyásznapja

viselte ezt a nevet, de lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, az egész hétre átruházták ezt a nevet.

 

E hétnek a nagy jelentősége a rendkívüli és megható szertartások

által is kitűnik.

 

Minden egyes nap kiváltságos nap, tehát ezen a héten semmi más ünnepet nem szabad tartani.

 

Az összes liturgikus imákat, énekeket és olvasmányokat

Urunk szenvedéseire és megváltásunk nagy titkaira irányuló

gondolatok töltik el.

 

A nagy és szent hét a liturgia szelleme szerint nem gyászhét

és ezért benne a kereszt és a feltámadás elválaszthatatlanok.

 

Krisztus

 

megváltói működése

nem végződik halállal,

hanem a feltámadás

győzelmébe megy át.

 

Nem szabad tehát az Úr szenvedését feltámadásától különválasztani.

A liturgia nem akar az Úr szenvedésein siránkozni és panaszkodni.

 

Az ősi keresztény felfogás szerint az egész héten győzelem

és öröm vonul keresztül,

mely Krisztus szenvedéseiben

csak átmenetet lát a feltámadás dicsőségéhez.

 

Az elkövetkezendő hétnek nincs olyan napja, melyen ez

a húsvéti és győzelmi motívum

ne tűnjön ki világosan.

 

Virágvasárnap először

az Úr Jézus Jeruzsálembe

vonulásának ünnepe,

azután az Úr szenvedésének kezdete. Az ünnep Jeruzsálemből származik.

 

A VIII. századtól szokásos pálmaszentelés

a „missa sicca”,szárazmise.

A pálmaszentelés Izrael fiainak az egyiptomi rabságból való örvendetes kivonulására emlékeztet

az ünnepélyes pálmafelvonulás,

a körmenet annak megy elébe,

aki a bűn rabságából megvált bennünket.

A nagyhét három utolsó napját az Egyház Triduum sacrumnak nevezi, vagyis három szent napnak.

 

Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka

Krisztusnak

a keresztfán szenvedett áldozati halála,

az újszövetség legszentebb

és Istenhez egyedül méltó

áldozati liturgiája.

 

Ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása,

az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe.

Így tehát ez a három nap is már az a Húsvét ünnepéhez tartozik,

mert

 

Krisztus halála és feltámadása

együtt alkotja a

Húsvét misztériumát.

 

Ezért éles elválasztás nélkül megy át

a nagyhét

a húsvét hetébe;

Nagyszombat

már feltámadási és keresztségi ünnep.

 

Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak.

 

Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik.

 

Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez.

 

A zsolozsmában,

melyet Ténebrae-nek,

azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait,

más néven a

lamentációkat olvassa fel az Egyház,

amelyeket a bűnös lélekre,

vagy az Uráért gyászoló

Egyházra kell vonatkoztatni.

 

Az Egyház

Nagycsütörtökön

az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik;

 

Pénteken,

a Golgotán keresztre feszített

Urunkkal együtt érezve szenved;

 

Szombaton

a Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja.

 

A szenvedés beata Passio,

azaz boldogságot árasztó isteni tett;

a kereszt pedig crux gemmata a drágakövekkel ékesített diadaljel.

 

A szentmise főtárgya

csütörtökön

az Eucharisztia,

pénteken

a kereszt diadala,

szombaton

a feltámadás

és a keresztség.

A szent három nap reggeli dicséretének (Laudes) és olvasmányos imaórájának (Matutinum) ötvözete.

 

A zsolozsma közös imádkozása nemcsak a szerzetesek imája, hanem a hívek által is látogatott liturgia.

A Lamentációk

vagy Jeremiás siralmai

mai formájában a zsolozsma lerövidített változata, kiegészítve egyéb rituális elemekkel.

Ezek a szent szövegek

a szent város, Jeruzsálem eleste, valamint

a Templom kirablása

és elpusztítása miatti bánkódást,

gyászt, fájdalmat

fogalmazzák meg.

 

Ezek Kr. e. 586 után keletkezett énekek, amelyekben az istenfélők elpanaszolják az Úrnak bajaikat.

 

Nyomorúságos sorsukat saját bűneik következményeként fogták fel,

és így tárták Isten elé, hogy könyörüljön rajtuk.

 

Ezeket az énekeket a zsidók gyászünnepeken énekelték a liturgiában.

 

A keresztények ezekben

az énekes költeményekben

az

első századoktól kezdve

Krisztus

és az egyház imáját látták megfogalmazódni.

 

Ezért nagyon alkalmasak arra, hogy éppen a szent három nap során kifejezzék

Krisztus

és az egyház bánatát, fájdalmát az emberiség bukása, a bűn pusztítása miatt.

A Matutinumból

(olvasmányos imaóra)

a következő elemek találhatók: Zsoltárok

(egy zsoltár három részre osztva vagy 3 különböző zsoltár);

Olvasmányok

az ezt követő válaszos énekkel

 

(Jeremiás siralmai mindenképpen,

de még lehet olvasni

újszövetségi olvasmányt,

sőt a napi elmélkedést is a zsolozsmáskönyvben megadott egyházatyától).

A Laudesből pedig minden nap az 50. zsoltárt és a Benedictust

(Zakariás éneke) imádkozzuk a megfelelő antifónákkal.

 

Az utolsó elem a Kyrie Puerorum,

amely egy ősi magyar litániaszerű drámai fohász

a keresztre feszített

 

Jézushoz,

az egyház könyörgése

a kereszten függő

 

Megváltóhoz.

 

A Lamentáció szimbólumai a háromszög alakú

gyertyatartón álló 15 gyertyát.

 

A 15 gyertya a zsoltárokat

(Matutinum – 9; Laudes – 5)

és a Benedictust „jelképezte”.

 

Minden zsoltár után eloltanak

egy gyertyát.

 

A Benedictus végén az egyetlen

még égő gyertyát is leveszik

és az oltár mögé viszik.

 

A befejező könyörgés után

visszateszik a tartóra.

 

Magyarázata:

a kialvó gyertyák a tanítványok,

akik elhagyják Mesterüket;

a középső gyertya

Krisztus;

ezen utolsó gyertya elvitele és vissza hozatala pedig

Krisztus

halálát

és

feltámadását

 

szimbolizálja.

 

A gyertyák, melyek sorra kialszanak, érzékeltették

a növekvő sötétséget is,

a bűn éjszakáját,

a világba jött

Világosság megölését,

a kilátástalanság vakhomályát.

 

 

 

A magyar népszokáskincsben a virágvasárnaphoz

kapcsolódott többek közt a

barkaszentelés,

a „Bújj, bújj, zöld ág”

kezdetű játék,

vagy a palóc kisze hajtás.

 

Forrás: http://www.adorans.hu

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia