Szathmáry Olga Ottilia

Bimbózó fehér liliom lelkemben

Bimbózón szép fehér liliom bontott

megszomorodott lelkemben virágot.

Zuhogó eső zúzta szét sötét felhőket

fönn a borús égbolton és szívemben.

Csillogó arany birtoklással sem érhet fel.

ajándékozni szeretettel annak ki rászorul.

Szathmáry Olga Ottilia

Édesapám megpihent

(Búcsúzom)

Édesapám már nem szenved.

Gyötört teste megpihenhetett.

Örök álma immáron lelkének valósága.

Bárányfelhős kék ég könnyeit hullatja.

Tobzódott a telihold fénye ez éjszakán.

Bennem szürkévé lett minden, távolivá.

Révületben járkáltam szobában, s kertben.

Kései-korai madarak hangicsáltak szépen.

Vég nélkülinek tűnt az éj számomra,

a talány:

valahol lebegtem, érzékelés lélektől való volt!

Szathmáry Olga Ottilia
A Hold is álmodik

Hold nappal is álmodik

Nap ragyogásáról.
Üstökös fénycsóvája neki

már nem vakító.
Szomorú szívében

világmindenség lüktet.
Vágyakozás tölti be

minden éjszakai útján.

Rokkantsági ellátásban részesülő személy társadalombiztosítási jogkövetkezményei

további kereső tevékenység esetén

Festmény: Vincent Van Gogh  Szamaritánus

A rokkantsági ellátásban részesülő személy számára

 az állam által folyósított összeg,

„nem saját jogú nyugdíj” jogviszony alapján jutatott járandóság!

Szathmáry Olga Ottilia

Lélekszivárvány

Fenyőfa csúcsán, szellőcske ringatta

boldogságot hozó a reggeli rigó dala.

Rózsabokrom gyertyái kigyúltak épp’

vöröslőn nyújtóznak kék égbolt felé.

Bujálkodó tavasz-nyári napsütéstől,

virágok illatfelhőjétől tisztul tüdőm.

Bodzafa tetők felé nőtt ágain fehérlő,

s orgonák virágai lila színbe öltözők.

Napsugár testemet átöleli, simogatón.

Szathmáry Olga Ottilia

Életünk félelem keresztjén

Életünk félelem keresztjén elhalt dalát,

én „tíz körmömmel kapartam föld alá”.

Mégis zeng, mégis visszhangzó biztatás,

csont-soványan szeretetről szólt Apám.

Görcsös akarattal kapaszkodunk

mindennapi félelem keresztünkbe.

Fogjuk eleven sebbel teli kezünkkel.

Talán, már elereszteni sem akarjuk.

Hangol lelkünkben pacsirta dala.

Szathmáry Olga Ottilia

Szívem dobbanása

Te adsz nekem erőt Uram!

Könnyű testem hópehely.

Lelkem fényedhez vezet,

angyalok szárnyába bújva.

Vezess kanyargós utamon.

Látnom sem kell: mondod.

Szellővel együtt való lebbenés.

Fájdalom útitársam már lebegés.

Kiüresedtek a szótlan szavak.

Szívem dobbanása beszél, szól.

Felhők fölött repülök, s azon túl.

Fürdöm csillagok ragyogásában.

Szathmáry Olga Ottilia

Áprilisi ébredés

Csüng pókháló-szálon,

bíbor arany láthatáron

az égbolt alatt a hajnal.

Szélfúvásban ringatózva,

ide-oda hintázgat tétován.

Felhőlovas messzire száll.

Kezemben Hold fénye félve,

táncot lejtve vélem reszket.

Orgona buja illatában,

fejem válladra hajtom.

Pirkad, halkan ébred a táj,

madarak éneke, dalra hangol.

Bokrokon cserfes pici cinegék

„Kincs Ő”!

Harmath József

Rózsa

Még gyermek voltam

És úgy néztem, ahogy

Nőtt a rózsa piroslott egészen

Láttam, ahogy a szél táncolni hívta

Ringott szinte minden szirma

Suttogott, mosolygott

Sóhajtott, ebben minden

Vágya benne volt

Rózsakelyhes nevetése

Megannyi virágszál

Báli ruhában valahány

Szellővel csókolóznak

Esőcseppel mosakodnak

Fürdenek ég vizében

Törölköznek éji fényben

Szárán fogja lágy szellő

Gyorsul a rózsa keringő.

Szathmáry Olga Ottilia

Lélekgyilkos közöny

Lélekgyilkos közöny tanyáz.

Rég mérgez emberi lelkeket.

Szótlan elfordított tekintetek,

szájnémaság beszél gyáván!

Lélekgyilkos közöny tanyáz.

Vigyázz szív, vigyázz világ!

Ölelés helyett a szó tőrt ránt.

Sikoltó fűrésze lelkekbe vág.

Elvadult lélekgyilkos közöny tanyáz,

és támad miként a vadkan, a sebesült.

Koporsó rideggé, tettekben testesült.

Tort ül, látni vigyortól eltorzult arcán.